Egész politikás működésem alatt végig elkisért a szituáció, hogy én alapvetően egyedül voltam, időnként néhányan besegítettek, rövidebb-hosszabb ideig, vagy csak egy-egy biztató szóval, nekik nagyon köszönöm mindezt… de ezen kívül tényleg egyedül voltam, és velem szemben pedig egy elég nagy létszámú csapat küzdött. Ennek összetétele időnként változott, de ez az alapszituáció lényegében elkisért egész polidilis pályafutásom alatt.
Ami átsegített minden helyzeten, az az elszántságom volt, és az a meggyőződésem, hogy valóban jó ügyért küzdök. Rames talán nem is tudja, hogy az a Márai idézet, amit egyszer bemásolt, milyen sokat segített nekem.
Kérdezték tőlem néhányan, akikkel közben összebarátkoztam, hogy nekik már a talpuk is ökölbe szorul időnként, nem értik, hogy miért hagyom, hogy így beszéljenek velem.
Az a helyzet, hogy ezeket a valóban durva dolgokat nem vettem magamra. Annyira távol estek a valóságtól, hogy igazából nem tudtak megsebezni. Számomra mindig az ügy volt a fontos, amit képviseltem, és tudtam, most is tudom, hogy jó ügyet képviseltem. Egyedül ez érdekelt.
Mégis, gyakran előfordult, hogy én is sebezhetővé váltam. Különösen azok tudtak megbántani, akiket egyébként kedveltem. Az ilyen dolgok néha tényleg kihoztak a sodromból, és kezdtem olyanokat írni, amilyeneket egyébként nem tettem volna. Ez mindig figyelmeztetés volt a számomra, hogy ideje abbahagyni.
Voltak közben, akik ebben is segítettek.
Nem tudom, ki volt ez az ember, de nagy jót tett velem. Talán ez volt a legnagyobb segítség ahhoz, hogy távozzam. Akkor nagyon komolyan elhatároztam magam, és egy jó ideig nem is mentem a korábbi törzshelyem tájára sem. Hörcsögtosznádon azért maradtam, az a hely túlságosan kedves volt nekem, nem tudtam elhagyni.
Volt, hogy egy-egy ilyen alkalommal abba is akartam hagyni a fórumozást, el is búcsúztam, de aztán nem tudtam elszakadni a fórumtól végleg mégsem. Nyilván a netfüggőség is közrejátszott ebben, aztán éppen akkor mindig jött egy új, fontos téma, meg aztán a búcsúzásaim után a fórumtársak közül is provokáltak néhányan, amire nem álltam meg, hogy ne válaszoljak, és hirtelen azt vettem észre, hogy már megint ott vagyok a fórumon, még az előzőnél is intenzívebben.
Sajnos ez jónéhányszor megismétlődött.
Mégsem mondanám, hogy ördögi kör volt. Ilyen visszaesések után lassan, nagyon lassan, egyre tudatosabban tudtam követni a folyamatokat, hogy mi is zajlik. Egy-egy elejtett hozzászólás mások részéről szintén ezt segítette.
Közben magam is tettem néhány megfigyelést, amelyek még inkább segítettek.
A legfontosabb intő jel mindenképpen az volt, amikor már magam is kezdtem indulatosan, élesen fogalmazni. Vagy esetleg az indulatos hozzászólásig el sem jutottam, de magamban éreztem már az ellenséges indulatot a másik iránt, akivel éppen beszéltem. Ha ezt felismertem, akkor rögtön láttam, hogy ezt most fel kell függesztenem egy időre, mert különben magam is beszennyeződöm.
Ilyenkor persze azonnal jöttek a gúnyos hangok, hogy Mérike elment vasalni… de ez mind nem fontos. Sokkal fontosabb volt számomra, hogy amikor észreveszem, hogy rám is hatnak a negatív indulatok, akkor lépjek ki a szituációból. Lelki környezetszennyező helyzetben nem célszerű maradni. Nem tesz jót az egészségnek.
Később kezdtem felismerni, mennyire nincs értelme a polidiliben folyó vitáknak. Nemigen vannak külső olvasók, vagy csak elenyésző a számuk. Lényegében csak az akkor éppen ott levő topikolók számára fontos az, ami megjelenik egy-egy hozzászólásban. Utána az a hozzászólás is elsüllyed, és bármily remekbe szabott, fontos gondolatokat tartalmazó hozzászólás volt is, később maximum egy-két ember olvassa, ők is véletlenül. Ha egyáltalán. :)
Ezek a felismerések egyre inkább érlelték bennem a gondolatot, hogy nincs értelme ennyi energiát fordítani az egészre. Ráadásul egyre kevesebb örömmel járt az egész. Egyre durvább lett a hangnem, ami már végképp nem az én világom.
Miért volt olyan nehéz az elszakadás? Erre tényleg nehezen tudnék válaszolni. Talán a szenvedély miatt. Elég nevetséges és számomra is meglepő, de tényleg van valami hasonlóság a fórumszenvedély és a szerelmi szenvedély között.
A szerelemben is vannak olyan esetek, olyan kapcsolatok, amelyeket nincs ereje megszakítani az embernek, pedig már rég bebizonyosodott, hogy semmi értelme az egésznek, racionálisan nézve a kapcsolatnak semmi perspektívája nincs, már igazán öröm sincs benne, inkább csak szenvedés, és mégis… nem tudsz szakítani, vagy ha mégis, akkor szenvedsz, és annyira tud fájni, hogy majd’ belehalsz, úgy érzed.
Hasonlóképpen voltam én is a fórumozással. Valami őrült szenvedély, aminek a hátterét nem ismerem, nem hagyott szabadulni.
De egy szenvedély sem tart örökké… lassan-lassan csak eljut a dolog a szakításig. Elég sokáig érett a dolog, de aztán csak megtörtént.
Miközben ezt írom, ez a vers jutott eszembe, ide is teszem…
| marylou | válasz | megnéz | 2005.03.14 21:25:14 © (9617) |
Nadányi Zoltán: Így volt Zuhantál és elkaptalak
ruhád csücskénél és a vak
mélységbe fejjel lefelé
csüngtél és én tartottalak
a rácsnak rogyva, görcsösen,
öt ujjal, kínnal és dühvel.
Egyetlen szörnyű akarat
volt bennem: nem engedlek el! És megvirradt, és este lett,
és jöttek őszök, tavaszok,
és még mindig tartottalak,
és már harmadszor havazott,
és még mindig tartottalak,
és súgtam lázas szavakat,
és az öt ujjam majd letört,
és a ruhád szakadt, szakadt... Hogy volt tovább, nem is tudom.
Egyszer csak – elmúlt az egész.
Kiszállt belőlem az a láz,
az a vad, gyilkos rettegés.
Itt állok az erkélyen és
az élet zúg a körúton,
és a felhőkbe nézek és
nem is tudom... nem is tudom... |
Valami hasonlót éltem át én is.
A szakítás konkrét kiváltó oka az volt, hogy az egyik moderátor, akinek annyi érzéke van a lelki dolgokhoz, mint lónak a költészethez, törölte a reményről szóló topikomat, ahol éppen kiutat kerestem volna - szándékom szerint másokkal együtt - a mai szomorú helyzetből, a morális gödörből, amelyben elég régóta vesztegel az ország.
Ez a téma nagyon-nagyon fontos volt a számomra… olyannyira, hogy nem hiszem, hogy létezik ma ennél fontosabb téma. Ennek a topiknak a törlése volt az a bizonyos utolsó csepp a pohárban. Végül is nem mondható nagy cseppnek, de éppen elég ahhoz, hogy végre felszabaduljak.
Ha ennek a témának nincs helye ebben a közegben, akkor mit keresek én itt? – merült fel bennem a kérdés, olyan elemi erővel, amire aztán csak egy lehetett a válasz, a végleges szakítás a polidilivel, és mindennel, ami ehhez tartozik. Ez a moderátor tehát tulajdonképpen jót tett velem, bár feltehetően nem ez volt a szándéka. :)
Tudtam, hogy végleges, tudtam, hogy ez a helyes lépés, mégis annyira fájt, hogy sírtam. Szerencsére nem látta senki. Utána úgy éreztem magam, mint egy nagybeteg, az életmentő operáció után.
Aztán kitaláltam, hogy megírom ezt a blogot, összegzem a tapasztalataimat, talán hasznára válik még valakinek egyszer. Valakinek, aki hasonló gondokkal küzd.
Ahogy írtam ezt a blogot, egyre jobban és jobban éreztem magam, s most már egész jól vagyok. :))
Nem akarom elkiabálni, de mintha túllennék a nehezén. :)))
